2005-ben történt. Wágner Róbert uram azzal a felkiáltással, hogy ne csak a pálinkát pusztítsam, a kezembe nyomta a fényképezőgépét, hogy valami hasznomat vegyék a tavaszi Hadjárat forgatagában. Az akkor készített 152 darab képből, körülbelül két tucat sikeredett használhatóra. Siker-e, vagy kudarc? Ma már ne firtassuk! Elrettentő példának megtartottam az egészet. Hogy minek értékeltem akkor a folytatás megmutatta. Egy darabig különféle kölcsön gépek segítségével bontogattam fotóriporteri szárnyaim. Két éven belül Budapest Főváros XVII. kerületének Lengyel kisebbségi Önkormányzatának jóvoltából hozzájutottam első saját gépemhez. Azóta igyekszem elsajátítani a mesterséget. Mesterséget, mely nem kifejezetten fotós, nem újságíró, nem webmester, mindhárom egyben.

A Magyar Huszár és a Polákia Magazin honlapokon eddig is jelentek meg fényképes összeállításaim, barátaim biztatására próbaképp elektronikusan ugyan, de könyv formában adom közre az elmúlt évek során készült képeim.

Első találkozásom a médiával

Talán hatodik vagy hetedik osztályba járhattam. A Karikás Frigyes Általános iskola padjait koptattam akkoriban. Nem dicsekvésképp, de történelem tantárgyból jelesnél rosszabb jegyem nemigen akadt. Mint ilyet (a többi tárgyból elért szerényebb eredményeimről bölcsen hallgatva) büszkén mutogattak az iskolánkba látogató „Pajtás Újság” tudósítójának.

Egy teremben ültünk páran diákok, egy riporter és egy fotós. Mindenről beszélgettünk úgy két tanítási órányi időben. Ez akkoriban, és szerintem most is csábító ajánlat egy diák számárra. Elmeséltem, hogy éppen Nagyrévi Neppel György „Huszárok” című könyvét olvasom a „Három testőr” mellett, meg hasonló témák kerültek szóba emlékeim szerint.

A riporterek elmentek én meg izgalommal vártam több hétig, hogy megjelenjen az új szám. Bár ne tettem volna!

Olyan egy-másfél hónap után megjelent a Pajtás, benne az iskolánkról szóló cikk. Benne:

„Dessewffy Zsolt elkészíti karikásék páncélvonatának modelljét.”

Az egy dolog, hogy az iskola összes diákja rajtam röhögött, hetekig kellett bárgyú vihogással nyugtáznom tanáraim együtt érzőn gúnyos mosolyát, a kegyelemdöfést édesanyám szavai adták meg.

„Pont te, aki egy csavarhúzót nem tudsz rendesen megfogni.”

Pár hétig még próbáltam mosakodni, hogy ilyet eszembe nem jutott volna mondani (Akkoriban nem illett kinyilvánítani, hogy magasról nem érdekel Karikás Frigyes és a 39. Dandár, pláne a páncélvonatuk.), majd megadóan nyugtáztam, hogy nem csak a kapitalista Nyugaton képesek az újságírók hülyeségeket írni.

Ezek után hosszú évekig nem voltam hajlandó nyilatkozni a sajtónak. Igaz, nem is kérdeztek.